Tehát aláírom, hogy nem szabad túlzásokba esni, és még az ilyen
embereket sem szabad elítélni, vagy lenézni..de ha engem bántanak és
én azt nem érzem jogosnak, soha nem fogok megbékélni vele. Aki partner
és van annyira értelmes, hogy megbeszéljük a nézeteltéréseket, azzal
szerintem én mindig is partner leszek, de akik erre képtelenek,
azokkal nehéz néha nem őszintének lenni J

Minap Zizitől kaptam a Kreatív blogger díjat, és egy megjegyzést,
miszerint őszintének találja a blogomat. Újabb kört futottam hát az
őszinteség témájával, vizsgáltam innen-onnan, és megint pár dologra
rájöttem.

Az őszinteséget nap mint nap gyakorlom, kisebb-nagyobb sikerekkel:
néha túl radikálisan, néha túl burkoltan - keresem a közepet, azt,
hogy lehet valamit úgy őszintén kifejezni, hogy bennem a tartalma ne
sérüljön, tehát ne addig csomagoljam, burkoljam, míg a mondanivalóm
elveszti az eredeti jelentését, azt, aminek én szánom, ugyanakkor ne
legyen túl direkt, odamondós, kritikus, ironikus, szemrehányó,
erőszakos, vagy bármi más olyan negatív hatással bíró, ami akadályozza
a befogadhatóságát másoknál. Nagyon nehéz, főleg, ha elragadnak az
érzelmek.

Mostanában, mióta a kimondást gyakorlom, sokszor érzem magam
morgolódósnak, de mihelyst kijön belőlem - helyes formába öntve - a
frusztrációm, az egész belső zizegés elmúlik. Elfojtás helyett
kimondás - kész gyomorműtét, csak kés nélkül, felszabadítja a bent
ragadt energiákat a hármas csakrából, a dühöt, frusztrációt,
kisebbrendűségi érzéseket, stb. Nincs gyomoridegesség, gombóc,
remegés, stb., hanem van megkönnyebbülés, átölelős-beburkolós
elernyedés, amikor az ember szeretetteljes meghallgatásra talál, és
érzi, hogy olyan emberekkel van körülvéve, akikkel ezt megteheti,
kifejezheti azt, ami benne van, nem fognak megsértődni, nem fogják
félreérteni, nem indul be egy újabb játszma, hanem elfogadják,
megértik, tiszteletben tartják, hogy most ezt érzem. Keresik az
igazságtartalmát, megfontolják és egy közös alkotómunka veszi
kezdetét: hogyan tudjuk együtt átalakítani az életünket,
együttműködéseinket, kapcsolatainkat ennek az újonnan kimondott
dolognak a fényében.

Ilyenkor nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek vannak körülöttem, és
hogy általuk lehetek saját magam, mert az ő elfogadásuk, befogadásuk
"engedi meg nekem" azt, hogy helyesen jöjjön ki belőlem az, ami
idebent feszít. Nem kell azzal a gondolattal hadakoznom odabent, hogy
mit fognak szólni hozzá, és már másítom is meg gyorsan a
mondanivalómat, vagy csillapítom a súlyát, vagy el sem mondom, inkább
lenyelem, nehogy konfrontáció legyen, vagy ne szeressenek azért, mert
kimondom a véleményemet. Nincs szeretetfüggőség bennem, nem attól
működnek a kapcsolataim, mert mindenhez bólogatok, alkalmazkodok,
hanem mert a kimondással, őszinteséggel és megújulási, változtatási
képességgel próbálom működtetni. Ez teljesen új dimenziókat nyit
számomra, fantasztikus és felemelő érzés, szó szerint megkönnyebbül az
ember. A sok-sok elhallgatás, ki nem mondás mind ott ül a lelkünk
mélyén és tudatalatt stresszel bennünket, de csak rajtunk múlik, mikor
vesszük a fáradtságot, hogy felszínre hozzuk őket és őszintébbé tegyük
a kapcsolatainkat.

Számomra a másik fő tanítása ennek a kérdéskörnek az, amit már fent is
pedzegettem: én is hozzájárulok ahhoz, hogy a másik ember velem
őszinte tud-e lenni vagy sem. Ha félnie "kell" tőlem, azaz a
reakcióimtól, a játszmáimtól, hogy megvonom tőle a szeretetemet, stb,
akkor nem lesz velem őszinte. De ha előítéletek nélkül elfogadom,
befogadom, amit mond, és keresem az igazságtartalmát, és főként el is
tudom ismerni, ha neki van igaza, akkor ki meri mondani azt, ami belül
feszíti. Kettőn áll a vásár, mondják, és milyen igaz. Sokszor vetjük a
másik szemére, hogy "nem vagy velem őszinte", de csak kevésszer nézzük
meg azt, hogy mi miben, hol, hogyan akadályozzuk meg azt, hogy őszinte
tudjon velünk lenni az illető.

Van egy nagyon jó barátném, aki az utóbbi időben többször kifejezte
nekem - mindig nagyon hálásan és csillogó szemekkel -, hogy olyan jó,
hogy nem sértődök meg semmin és hogy nekem elmondhat dolgokat, ami
benne van, még akkor is, ha az nekem nem biztos, hogy tetszik,
hangozhat kritikusan, lehet félreérthető, stb. Ezek mind feltételes
módok, mert rajtam múlik, hogy kritikának veszem-e, félreértem-e, vagy
elfogadom tőle. (Igen, egyelőre a személyen hangsúly van, mert nem
mindenkitől tudunk befogadni, elfogadni dolgokat, még a
szimpátia-antipátia ereje határozza meg, hogy kitől igen, kitől nem.
De ez később tudatossággal kiterjeszthető, ebből lesz előítéletmentes
elfogadás, nyitottság mindenki felé. Tudom, nagy szavak, de működnek.)

Tehát lehetséges, hogy azért blokkoljuk, akadályozzuk a másikat az
őszinteségében, mert mi nem akarunk szembesülni a mondanivalójával,
mert akkor változtatnunk kellene. Ehelyett inkább fenyegetettségben
tartjuk, nem teremtünk olyan közeget, amiben elmondhatná, nem nyílunk
meg felé, nehogy kibújjon a szög a zsákból és dolgoznunk kelljen az
üggyel. Igazi struccpolitika, csak egy burkolt, "finomabb" formában,
de a lényege ugyanaz: az elkerülés. Átverjük magunkat, tehát nem
vagyunk őszinték magunkhoz, csak épp ilyen játszmába burkoljuk, és a
másikra mutogatunk közben.

Legyünk tehát őszinték, de figyeljünk arra is oda, hogy mások is
őszinték lehessenek hozzánk, mert ez ugyanúgy hozzátartozik a saját
magunkkal való őszinteséghez, mint az, hogy mi kimondjuk másoknak azt,
amit gondolunk.